Máté 24 éves

Gyerekkoromban szerető család vett körül, született egy húgom, szép karácsonyok, pecázás apával, kiskutya meg minden. Idősebb barátaim voltak, együtt fociztunk, birkóztunk, csúzliztunk, mégis féltem, szorongtam, kicsinek éreztem magam. Mindig nagy akartam lenni, többnek akartam látszani, ezért már 12 évesen rágyújtottam, aztán petárdákat vettem, végül még egy pisztolyt is. Különlegesnek éreztem magam.

13-14 évesen diszkóba jártam, ittam, közben a faluból, ahol éltünk, városba költöztünk. Gimis lettem, és szinte vonzottak a szórakozóhelyek, sokat ittam, aztán egyszer az új haverom hozott füves cigit. Elszívtam az elsőt, aztán jött a második, a sokadik, a gátlásaim megszűntek, menőnek, fontosnak éreztem magam, és egy nagy csapathoz tartoztam. Folyamatosan buliztunk, egymásnak adtuk az infót, hogy mit hol lehet beszerezni, felnéztem a drogos “példaképekre”.

Aztán jöttek a diszkó-drogok és az erősebb szerek, teljesen megváltozott az értékrendem, mindig azt az érzést kerestem, amit már semmi más, csak a kábítószer tudott adni.

Egyre királyabb lettem a drogosok körében, felnéztek rám, kerestek engem, mert árulni is elkezdtem.

A
17 évesen kipróbáltam a heroint, aminek az lett a vége, hogy tűfüggő lettem. Loptam otthonról, szinte ájulásig szúrtam magam, kicsaptak az iskolából. Semmi sem érdekelt, szinte minden emberi mivoltomat elvesztettem, olyan voltam, mint egy kivert kutya, és egyre lepusztultabb alakokkal lógtam. Több ismerősöm meghalt túladagolásban, megkeseredett, megtört ember lett belőlem. Elhatároztam, hogy leállok, el is mentem Nagyszénásra, rehabilitációra, de az első két leállási próbálkozásom nem sikerült.

Azonnal visszaestem és folytattam mindent, ahol abbahagytam. Szinte elfelejtettem, mi a szülői szeretet, mi a család, sírógörcsök kerülgettek, nem bírtam tovább, legszívesebben meghaltam volna, annyira kilátástalan volt az életem. De nem akartam, nem mertem, élni akartam legbelül. 2004. augusztus 12-én – immár harmadjára – ismét Nagyszénásra mentem, több mint egy évig voltam terápiában.

Mikor először hallottam a nagyszénási rehabról, fogalmam sem volt, hogy mi az. Annyit hallottam (gondoltam), hogy ott talán jobban leszek, megmentenek, megváltoztatnak engem. -akkoriban nem tudtam azt elképzelni, hogy anyagozás nélkül tudnék élni.

Mikor harmadszorra is visszamentem a rehabra, azt biztosan tudtam, hogy kint, az utcán csak anyagozni tudok (akarok), de már az sem megy! ,,Kilátástalanság, céltalanság, őrület…nem bírom,, – ezt éreztem, és úgy voltam vele, hogy maradok a rehabon, aztán csak lesz valahogy! Legszívesebben meghaltam volna, de nem mertem!

Tettem, amit elvártak, hittem, hogy egyszer jobb lesz! Elfogadtak, szerettek, szeretnek, ami nekem a mai napig nagyon fontos az életemben! Megtanultam az érzéseimről beszélni, elfogadtam magam, ilyen kényszeres szorongósnak, amilyen én vagyok, és elhittem, hogy nem kell másnak lennem. Felnőttem a rehabon. Megtanultam azt, hogy felelősséggel tartozom magamért, másokért, a családomért, azokért, akik szeretnek, akiket szeretek. Megtanultam szeretni!!

Elfogadtam, hogy nem én vagyok az, aki az életet diktálja, alázatos lettem az élettel szemben, és tudom, hogy a ,,világ soha sem fog bocsánatot kérni tőlem,, mert nem úgy alakul valami, ahogyan azt én elképzelem. Kitartó lettem, és hiszek magamban, és hiszem, hogy jó, amit csinálok!

Vannak céljaim, elképzeléseim. Leérettségiztem, felvettek a főiskolára. Szociális munkásnak fogok tanulni, arra akarom feltenni az életemet, hogy segítsek a fiataloknak. És ami a legfontosabb: 37 hónapja tiszta vagyok!


Robi 23 éves

Gyermekkoromban mindig kisebbnek, gyengébbnek éreztem magam a társaimnál. Igyekeztem a nálam idősebb srácokkal haverkodni. Hamar meg is találtam a társaságomat, ahol nagyobbnak, erősebbnek érezhettem magam. Ebben a körben kezdtem el Először fűvel. Kis idő elteltével pedig már mindegy volt – csak ne legyek magamnál. Tönkretettem magam körül mindent és mindenkit, akárcsak saját magamat. Darabokra hullott a családom.

Az utolsó túladagolásomat követően egy segítő ajánlotta a nagyszénási Rehabilitációs Intézetet. Elmentem. Megkezdtem a terápiát. Az elején nagyon nehéz volt. Csak az tartott meg, hogy tudtam, nem akarok többet anyagozni! Nagyon jó érzés volt, hogy meghallgattak. Megértettek, amikor azt mondtam, hogy nagyon szívesen belőném magam, hogy hiányzik az anyag. Sóvárgásom egyre csökkent. Megtanultam tisztán örülni, nevetni, és ami nekem a legfontosabb, tisztán átélni és kezelni a szomorúságot, a bánatot. Megtanítottak arra, hogyan lehet tisztán megélni az érzéseimet, legyen az negatív vagy pozitív.

Ma munkám van, festegetek és rengeteget horgászok. Van egy csodálatos barátnőm, aki ugyan nem szenvedélybeteg, de elfogad engem és rengeteget segít a tisztaságom megőrzésében. Boldog vagyok! És lassan késznek érzem magam arra, hogy saját családom legyen!

Antal

13 éves koromban kerültem először kapcsolatba a kábítószerrel, ami egy füves cigi volt. Ki akartam tűnni a többi fiatal közül, mert mindig kevesebbnek éreztem magam a társaimnál, folyamatosan kisebbrendűségi érzésem volt. Azt gondoltam, hogy ezzel vagány és elismert srác leszek. A fű teljesen megváltoztatta a gondolkodásomat, az értékrendemet, az érzéseimet. Az volt a vágyam, hogy olyan körbe tartozzak, amelynek tagjai idősebb, tapasztaltabb kábítószer-fogyasztók. Sikerült. Egyre többféle “anyagot”, ami annyira tetszett, hogy teljesen a kábítószerek töltötték ki az életemet, más már nem is érdekelt. Sem az iskola, sem a család, sem az, hogy mi lesz az életemmel.

Már minden mindegy volt – majd lesz valami, csak józan ne legyek! Az ópium sötét mélysége rántott magával, ebből a gödörből már szinte nem is láttam kiutat, nem is akartam kiutat találni. Egyre jobban fogytam, a gondolkodásom, a személyiségem is annyira eltorzult, hogy már azt sem tudtam, ki vagyok. Nem is érdekelt.

Kórházról kórházra jártam, ahol gyógyszeres kezeléseket kaptam. A kórházi kezelések után azonban csak 1-3 hétig sikerült szermentesnek maradnom: ittam, gyógyszereztem és a lemez forgott tovább.

A nagyszénási Rehabról a háziorvosomtól hallottam. Nekem ez az a hely, aminek a tisztaságomat köszönhetem. Olyan segítséget kaptam, mely által rendbe tudtam rakni a belsőmet, megismertem önmagamat. Már nem járok lopni, nincs szükségem hazudozásra, magyarázkodásra, most már bátran a szemébe merek nézni bárkinek. Van munkahelyem, vannak reális céljaim, igaz barátaim és jól érzem magam a bőrömben.